Maga az “”esküvő”” elnevezés a házasulandók egymásnak tett esküjére utal, régen hitnek, hitlésnek is hívták. De lássuk csak milyen régi esküvői szokások voltak és vannak érvényben?

Eredetileg a menyasszony és a vőlegény kísérete (násznép) külön vonult a templomhoz, miután a vőlegény küldöttje (általában a vőfély) kikérte a menyasszonyt a háztól. Az esküvőt levezető papnak süteményt és italt vittek ajándékba. Sütemény és ital az ún. hívatlanoknak is járt (kalács vagy kuglóf és bor). A “hívatlanok” – ahogy nevük is utal rá – azok a falubeliek voltak, akik nem voltak hivatalosak az esküvőre és a lakodalomba, de érdeklődtek az esemény iránt, és kíváncsiak voltak az Ifjú Párra. A násznép és a hívatlanok ún. paptáncot jártak a templom előtt.

A mai szokásoktól eltérően a két násznép a saját lakodalmas házához tért vissza, mely az ifjú pár szüleinek házát jelentette, természetesen. Itt ünnepi fogadás várt rájuk.

Ezután következett a menyasszony búcsúztatása, melynek keretében az ifjú ara búcsút vett a családjától és a hozzátartozóktól. Ezt legtöbbször a vőfély öntötte szavakba a meghatott leányzó helyett. Versben mondott “Isten Veletek”-et a szüleinek, testvéreinek, barátnőinek, szomszédainak. Megköszönte a gondoskodást, és bocsánatot kért az esetlegesen okozott bosszúságokért.

Az események sora a hérészt (más néven kárlátó – amikor a menyasszony násznépe a vőlegény házához látogat) követően a vőlegény szüleinek házánál folytatódott, melyet átrendeztek a vendégsereg fogadására a rokonoktól és az utcabeliektől összegyűjtött bútorok és berendezési tárgyak segítségével. A nagy zsúfoltság ellenére helyet készítettek a menyasszony hozománya számára.

A hozományba beletartozott minden ingatlan és ingóság, melyet az ifjú feleség a házasságba vitt. Néhány dolog azoknál a családoknál is beletartozott a hozományba, ahol anyagi helyzetük nem engedett meg nagy értékű ajándékokat. Ilyen volt a kelengye és a menyasszonyi ágy, mely utóbbi neve ellenére valójában nem ágyat jelentett, hanem ágyneműt. Ezeket a menyasszony nőrokonai már kislánykora óta gyűjtötték (stafírung), és az ún. kiházasításkor adtak át neki. A nászágyról (ágyszék) való gondoskodás a vőlegény feladata volt (vagy ha – nem ritka esetben – kényszerházasságról volt szó, és a vőlegénynek nem tetszett a menyasszony, akkor a vőlegény apjáé.) Hozománya általában csak annak a menyasszonynak nem járt, aki szülei akarata ellenére ment férjhez. A hozományt ünnepélyes keretek között adták át az ifjú férjnek, akit a kezelés joga illetett. Ezek az ingatlanok és ingóságok azonban a feleség tulajdonában maradtak. A nő halála vagy válás esetén előfordult, hogy a nő családja pereskedett az egykori hozományért, bár többnyire a férjet vagy az örökösöket illette.

Visszatérve a vigaszsághoz, falvakban sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor alkalmazása, melyet gerendákból és ponyvából késztettek. A lakodalmas házat feldíszítették, és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását és a termékenységet jelképezték, és rontáselhárító erőt tulajdonítottak neki. Az ágak nemcsak a kapu díszítésében, hanem a lakodalmi kalácsban is szerepet kaptak. A hatalmas méretű kalácsba ágakat, virágokat, gyümölcsöket, mézeskalácsot és egyéb díszítőelemeket szúrtak. A kalácsból minden vendégnek kellett hogy jusson, sőt a lakodalomban valamilyen okból kifolyólag részt nem vevő családtagoknak is küldtek, és a hívatlanok is ebből kaptak. A nagy anyagi terhet jelentő kalács elkészítését általában a keresztszülők (násznagy, nyoszolyóasszony) vállalták magára.

A vacsora régente tejbekásával zárult, mely alkalmat adott a kásapénz összegyűjtésére. A kásapénzt a násznép adta össze a vendéglátó gazdasszony számára, mely vidám formát öltött (kásatánc, gazdasszonyok tánca, szakácsasszonyok tánca). A gazdasszony pólyával bekötötte a kezét, és egy hatalmas kanalat tartva a másik kezében jajveszékelve körbejárt a vendégek között. A vőfély panaszolta el az asszony bánatát, miszerint főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Gyakran a többi főzőasszony is csatlakozott ehhez az aktushoz.

Az éjszaka fénypontja a menyasszonytánc volt, mely az ifjú ara utolsó táncát jelentette “leányként”. A vőfély vagy a násznagy jelentette be ezt az eseményt, és ők is kezdték a táncot. Ezután következtek a többiek a lakodalmi tisztségek hierarchiája szerint, majd a többi vendég. A menyasszonyt azonban nem adták ingyen. A násznagyok tányérba, kosárba vagy rostába gyűjtötték össze a menyasszonypénzt. Innen származik a rostatánc elnevezés. Néhány vidéken ezt a lakodalmi tánc összefonódott a gyertyás tánccal (a vőfély és a vendégek gyertyát tartanak a kezükben) vagy a párnás tánccal (a násznép egy tagja a feje fölé tartott párnával táncol, melyet választottja elé dob, rátérdelnek, és megcsókolják egymást).

Sokan nem tesznek különbséget a menyasszonytánc és a menyecsketánc között, holott a kettő nem egy és ugyanaz. A menyecsketáncot az ifjú feleség eredetileg piros-fehér babos ruhában, majd magyar népviseletben, később szimplán piros vagy bordó ruhában járta. A különbség tehát, hogy a menyecsketánckor a feleség már asszonyként van jelen, asszonyruhában. Nevezik még újasszonytáncnak is, melyet értelemszerűen az újasszony és az újember táncolt.

Az ifjú pár e táncait parodizálva néhány mókás kedvű legény vagy férfi menyasszonynak öltözött be. Ez a maskarás menyasszony, vagy manapság a bolondmenyasszony szokása.

A következő rítus az ún. kontyolás volt. Ennek során a nyoszolyóasszony a menyasszony hajából kontyot fésült, és rátette a főkötőt vagy fejkendőt, mely az asszonyokat illette meg (bekötötte a fejét). Ebben több idős nőrokon is segédkezhetett, hiszen a menyasszony eljátszotta, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen.

Ezután következhetett a menyasszonyfektetés vagy elhálás, melynek régen jogi jelentősége is volt. Az ifjú párt a lakodalmi tisztségviselők ünnepélyes rítusok közepette lefektették egy elzárható helyiségbe, gyakran a padlásra, hogy a nászéjszakán megtörténhessen az elhálás. Bizonyos területeken a menyasszony szűzességét bizonyító véres lepedőt is közszemlére tették. Ha erre nem nyertek bizonyosságot, az nagy szégyen volt a leányra nézve, és a vőlegény családja elégtételt követelhetett. Az elhálást megelőzően ismét szerepet kaptak a termékenységrítusok. Ennek keretében például gyermeket hempergettek meg a nászágyon, hogy a bő gyermekáldás ne maradjon el. Természetesen, a nászéjszaka történései a mulatozó vendégek oldalát is furdalták, ezért gyakran olyan tárgyakat dugtak a nászágyba, melyek valamilyen módon hangot adtak, hogy kontrollálhassák az elhálás megtörténtét, és – természetesen – jót mulathassanak ezen.

Miután mindenki megtette a kötelességét, és kimulatta magát, a lakodalom másnapjának hajnalán került sor az ún. tyúkverőre. Ezen a legkitartóbb vendégek vettek részt, és hazatérés közben nagy lármát csapva próbálták meg felébreszteni a korábban nyugovóra tért vendégeket. Sokszor megpróbálták őket visszavonni a mulatságba, illetve megdézsmálták éléskamrájukat. Hogy ne derülhessen fény a csibészek kilétére, maskarát is öltöttek.

Reggel (vagy ha a lakodalom nem vasárnap hajnalban fejeződött be, akkor az ezt követő első vasárnap reggel) következett az esküvő és a sokszor több napig tartó lakodalom ünnepélyes lezárásaként a sokkal visszafogottabb és emelkedettebb hangulatú asszonyavatás. Ennek során az újasszony vagy az új pár ünnepi ruhába öltözött, és így mentek el a templomba, ahol az új feleség hivatalosan is elfoglalhatta új családjának státusza alapján őt megillető új helyet (székfoglalás). Egyes helyeken kalácsot is vitt magával, melyet a pap megáldott, és az asszony hazavitt.

Kovács Tímea cikke a Magyar Néprajzi Lexikon alapján – www.amieskuvonk.com